Útravaló, 2019.
Vannak gyászos évek és vannak dicső korok.
Bármennyire is furcsa, olykor megtörténik, hogy ez a kettő egybeesik. Történhet pedig mindez azért, mert a gyászos korok gyakran kitermelik magukból azokat az egyéneket, akik az embertelen világban megpróbálnak igazak maradni, és szavaikkal, tetteikkel szembefordulnak a járványszerűen eluralkodó tömegőrülettel. S ha példájukat követve mind többen társulnak hozzájuk, ha az egyéni eszme köré közösségi akarat formálódik, akkor olyasminek lehetünk szemtanúi, amiről az idő múltán is érdemes mesélni az új nemzedékeknek.
A múlt évezred utolsó évtizedében, a kilencvenes években ilyen dicső mozgalom alakult ki a Napló szerkesztősége körül. A Bódis Gábor és Német G. Árpád által alapított független hetilap a kezdetektől a tényfeltáró újságírás eszményét tűzte zászlajára, valódi közösségformáló küldetését azonban Keszég Károly főszerkesztősége idején teljesítette be, amikor a délszláv háborús őrülettel szembeszegülve az egész délvidéki magyarság, az itt maradottak és az eltávozottak nevében szólt, kiáltott, még ha olykor a tömegeket ostorozó, fájón igaz szavakat a pusztába kiáltotta is.
E dicső kor emlékét próbáltuk megőrizni akkor, amikor idestova húsz évvel ezelőtt, immár a visszhangtalanság miatti bánatba belehalt Keszég Károly barátunk nélkül, a vajdasági magyar újságírás eléggé el nem siratott vezéregyéniségének emlékére, szülőfalujának hathatós támogatásával beindítottuk a Közegellenállás című riportpályázatot, azzal a céllal, hogy – ha az időközben megszűnt lapot nem is tudjuk helyettesíteni – legalább a Napló szellemiségét ne hagyjuk nyomtalanul eltűnni. Azt szerettük volna, hogy az egykori munkatársak megfogyatkozott, de még összetartó csapata és a vajdasági médiumokban időközben felcseperedett új újságíró-nemzedék évente legalább egyszer, a pályázat által ösztökélve, ismét bátran szembenézzen a délvidéki valósággal, és a legösszetettebb, legigényesebb újságírói műfaj, a riport segítségével szembesítse ezt a kivándorlás által veszélyesen megfogyatkozott és a belső torzsalkodások következtében legyengült közösséget önmaga tükörképével.
Összesen húsz alkalommal igyekeztünk a pályázatra beérkezett riportok révén mozaikszerűen megkomponálni, nagy vonalakban felvázolni ezt az újabb kori vajdasági magyar társadalomrajzot. Utólag úgy éreztük, hogy okulásként érdemes lenne kötetben is megőrizni a legjobb írásokat. Ezúttal már a második tíz év díjazott pályaművei kerülnek az olvasó elé. Sok mindenről esik szó bennük: gondról, bajról, ugyanakkor áldozatvállalásról, tenni akarásról is. Egyént próbáló gyászos évekről, meg egy-egy olyan bátor honfitársunkról is, akinek példamutatása talán újabb közösségi akarat, összefogás alapja lehet.
Miről szól tehát ez a riportválogatás? Gyászos évekről vagy dicső korról?
Döntse el az olvasó!
Klemm József
Maradék maradéka, 2018
Miatyánk és az ördög
Itt az ember szeret leülni és elbeszélgetni az Istennel. Egyszerűen, emberként alázattal, azon a nyelven, amelyikben van angyal, kenyér, család, vétek, bánat és miatyánk, ördög és mennyország. Itt az ember testvérként kezeli, dolog időben magával viszi, néha mégis úgy tűnik, szabadságon van, messze jár az Isten. Néha úgy tűnik, más tervei vannak, és itt idegen helytartókra bízta az őrangyalokat, a túlvilág kulcsait és az embert. Így lesz Očenaš a Miatyánk és Blaženadjevica az Isten anyja. Itt az imájában gyakran összezavarodik és elhallgat az ember, mogorva lesz, végül ott hagyja a rá szabott helytartót és önmagában keresi meg és féli az Istent.
Léphaft Pál
A kötet letöltése
Érdsomlyói hídfő, 2015.
A Temesőrtől (Straža, Lagerdorf) délre található híd ottjártunkkor szárazon állt. Lábait csak a közeli Krassó magas vízállásakor mossa víz, ilyenkor megdagad az alatta folydogáló ér és a régi építmény nem érzi magát teljesen fölöslegesnek. A Versecet Fehértemplommal összekötő közúti forgalom már jó ideje az új beton hídon át halad. Mi is azon kocsikáztunk déli irányba Udvarszállásra, Fehértemplomra és Fejértelepre. Egy pillanatra mégis megálltunk és a régi idők meg a híd tiszteletére útravalónak egy fényképet készítettünk. Nem tűnt idegennek, ránk hasonlított.
A híd akkor is áll, ha a víz kiapad alóla, mert soha sem tudni, mikor változnak meg a dolgok, a természet szeszélye vagy a teremtő törvényei. Nem tudhatjuk, hogy a kiszáradt mederben, és abból kilépve mikor zúdul az ár ismét a völgybe. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a 20. század szürke csodája, a beton erősebbnek bizonyul a monda szerinti sok ezer tojással habart kötőanyagnál, amely a téglákat a víz fölött évszázadok óta összetartja. A híd olyan, mint az emberek hite, ha erős, minden terhet elbír, minden nyomásnak ellent tud állni, ha gyenge önmagától is összeomlik, halomba hull. Miért is álltunk meg egy pillanatra a két lyukra állított hídon? Azért, mert még hiszünk, hinnünk kell a hidakban és hídfőkben, akkor is, ha pillanatnyilag nem csörgedezik reménykeltő víz a boltívek alatt. Ez a dolgunk.
Léphaft Pál
A kötet letöltése
Szigetlét, 2014.
Erzsébetlak (szerbül Belo Blato, szlovákul Biele Blato, németül Elisenheim) a Vajdaság Közép-bánsági körzetében helyezkedik el, Nagybecskerektől 17, Belgrádtól 60 kilométerre, Lukácsfalva és Écska közelében. A vidék 74 méteres tengerszint feletti magassága enyhén kiemelkedő szigetet képez, valószínű, hogy a területe egykor szigetet alkotott a Pannon-tengerben. Nyugatról a Tisza, délnyugatról a Béga folyó övezi, keletre számos halastó található.
A község a német bánsági Határőrvidék területén 1866-ban jött létre, Torontálszécsányból jött katolikus németekkel telepítették be. A Határőrvidék feloszlatása után, 1872-ben Torontál vármegyéhez csatolták. 1876-ban a Tisza áradása az egész falut elpusztította, lakosai elköltöztek. 1887-ben (a Magyar katolikus lexikon szerint 1888-ban) telepítették be ismét szlovákokkal, magyarokkal, bolgárokkal. Jelenlegi, mintegy 1.500 fős lakosságát is zömében ez a három nép alkotja, de élnek a faluban szerbek is.
A katolikus templomot Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére 1896-ban emelték, az evangélikusoké pedig 1902–1903-ban épült.
A falut övező 1600 holdnyi földterületből csak mintegy 600 hold művelhető. A kertészet mellett a lakosság jelentős része halászattal is foglalkozott, valamint a nád kitermelése és értékesítése is bevételt hoz több család számára. Az utóbbi időben a településen fellendülőben van a falusi turizmus is.